Járóka Lívia beszéde az 1956-os nőtüntetésről való megemlékezésen

Azért gyűltünk ma össze, hogy megemlékezzünk az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik legszívbemarkolóbb fejezetéről, a decemberi néma nőtüntetésekről.

Az „Élünk” című illegális lap felhívására december 4-én asszonyok ezrei vonultak végig némán a pesti utcákon, hogy virágot helyezzenek el az ismeretlen katona sírjánál. Két nappal később a veszprémi nő nők vonultak fel, 7-én pedig Székesfehérvárott került sor hasonló megmozdulásra. Alig egy hónappal azután, hogy a szovjet hadsereg letaposta a pesti srácok hősies ellenállását, a „pesti lányok” is példát mutattak a világnak bátorságból és hazaszeretetből; Veszprémben még a forradalmat vérbe fojtó tankok megjelenése sem késztette őket meghátrálásra.
 
Az asszonyok megrázó némasága beszédesebb volt ezernyi szónál. A férjeiket és gyermekeiket gyászoló nők csöndes főhajtásukkal emlékeztették honfitársaikat és a világot hogy mi történt néhány hónappal azelőtt Magyarországon: egy nép a vérét adta a szabadságért. Tizenhárom napra eggyé forrott a magyar nemzet: férfiak és nők, munkások és egyetemisták, cigányok, svábok és zsidók, fiatalok és idősek vállvetve vívták kilátástalan küzdelmüket az elnyomás ellen. Ott és akkor nem sikerült kivívniuk a szabadságot: a munkásoktól és parasztoktól rettegő Munkás-Paraszt Kormány lassanként megerősödött és végleg kioltotta az ellenállás még pislákoló lángjait. Ez a tragikus tizenhárom nap azonban fordulópontot hozott a történelemben: a magyarság letépte a kommunizmus hamis humanizmusának maszkját és az egész világ meglátta milyen is a szörnyeteg a maga valójában. Budapest volt az első állomása annak a folyamatnak amely elvezetett a még talpon maradt totalitárius világrezsim széthullásához. A pesti srácok ellenállása repesztette meg a szovjet birodalom gerincét, majd következett Prága és Gdansk és a kommunizmus megbénult.
 
Ma, amikor hazánk a világ legerősebb katonai szövetségének és legnagyobb gazdasági tömörülésének tagja, hálával és megbecsüléssel kell őriznünk a keservesen kivívott szabadságot és függetlenséget. Ugyanígy óvnunk kell azonban nemzetünk egységét is, amely túlságosan törékeny és túlságosan értékes ahhoz, hogy eltékozoljuk. A forradalom napjaiban éppen ez a megkérdőjelezhetetlen összetartozás biztosította számunkra azt a lelki erőt és erkölcsi fölényt, amellyel kivívtuk a világ csodálatát. Az 56-os forradalmárok nemre, vallásra, vagy származásra való tekintet nélkül forrtak példamutató egységbe és harcoltak azért, hogy ma mindannyian szabad és független magyar polgárok lehessünk. Nem engedhetjük meg, hogy az elszegényedés, az etnikai konfliktusok, vagy akár a földrajzi különbségek megbontsák nemzetünk egységét: ezt követeli tőlünk 1956 szellemisége.
 
Köszönöm, hogy meghallgattak!