„Te rólam semmit, én rólad mindent tudok.”
Sokszor eszembe jut Choli Daróczi József e két sora. És az a keserűség, amit a világhírű józsefvárosi dzsessz zenész szemében láttam, aki a Margit-híd budai hídfőjénél a villamosra fellépve rámosolygott a félig teli kocsi utasaira, ám ekkor a vele szemben álló elegáns nő hirtelen magához szorította fekete lakk táskáját.
Antropológusként is már ez hajtott, hitelesen visszaadni a romák mindennapjainak történéseit, lerombolni azt a falat, amelyet mind fizikai valójában, mind az egymástól való félelem, gyávaság, távolságtartás, butaság és felelőtlenség tégláiból jelképesen építünk magunk köré mi, romák, és gádzsók, nem-romák. Elszalasztjuk a lehetőséget, hogy a másikban megláthassuk önmagunkat, hasonlóságunkat, azt, hogy sokkal több dolog van, ami összeköt, mint ami elválaszt bennünket. És persze nem hallgatunk arra a belső hangra, ami a felelősséget – jogosan – csak saját magunkra hárítja. Rég elfelejtettük Gandhi szavait: „Magad légy a változás, amit látni szeretnél”. Nekünk, fiatal roma és nem-roma nőknek óriási a felelősségünk abban, hogy a következő generáció már lelkileg sokkal letisztultabb, egymást tisztelő, egymásra őszintén számító közösségben és valódi méltóságban nevelhesse gyerekeit.
„Hol vannak itt az igazi cigányok?”– kérdezte többször is a 17 éves, James Deanre megszólalásig hasonlító szőke fiú, akit az Orczy-kerti roma majálison ismertem meg. Gondoltam, „igazi cigányok” alatt a viseletbe és aranyba öltözött, kendős, fonott hosszú hajú, rejtőzködő, varázslatos kelderás asszonyaikat, és a fiúhoz hasonlatos, szövetnadrágos, feltűrt ujjú fehéringes, csupasz arcú, rövid hajú, méltóságteljes férfiakat, a gáborcigányokat érti, de legalább is a cigányul beszélő oláhcigányokat, még ha azok „csak” pesti lovárok, colárok vagy másárok is.
A fiú román kelderás, tizenkét fős családját házalásból egymaga tartja el, kétgyermekes apa. A többiekkel sörözött, kártyázott, csak néha pillantott fel az eladásra kiterített késkészleteit és családját bámulókra, meg a színpadra, de időről időre ment egy kört, mustrálva a cigányokat. A családban csak ő tud magyarul, maguk közt cigányul beszélnek, de most nem állt le sehol, ahol cigány szót hallott ismerkedni, komor arccal járkált körbe a többi férfival. De amikor megjelentek a színpadon a Bangó Margitot kísérő zenekar zenészcigány tagjai, modern öltönyben, széles selyemnyakkendőben és az utolsó olasz divat diktálta hegyesorrú cipőben, a férfiak odasietettek a színpadhoz és ünnepelték a számukra „igazi cigányokat”.
Aznap egy híres józsefvárosi muzsikus családdal mentem ki a majálisra. Amikor elhaladtunk az előbbi kelderás család pokrócai előtt, ahol az asszonyok nagy szoknyáikban és gyönyörű kendőikben ültek, csodálattal teli hangon súgta oda unokájának a klarinétos: „Na látod, ezek az igazi cigányok!”
Csak az őszinte egymásra csodálkozás képes lebonani az előítélet emelte, mára égig érő falat. A most kisgyermekes fiatalok felelőssége, feladata legalább megrepeszteni azt. És hogy kik is akkor az igazi cigányok, és kik a cigányok egyáltalán, meg a kelderások, beások, gáborok, muzsikusok, romungrók, oláh cigányok és hogy mennyire hasonlatosak is egymáshoz romák és nem romák? Kivel tudnánk erről jobbat beszélgetni, mint egy cigányemberrel? Akár a villamoson.
Antropológusként is már ez hajtott, hitelesen visszaadni a romák mindennapjainak történéseit, lerombolni azt a falat, amelyet mind fizikai valójában, mind az egymástól való félelem, gyávaság, távolságtartás, butaság és felelőtlenség tégláiból jelképesen építünk magunk köré mi, romák, és gádzsók, nem-romák. Elszalasztjuk a lehetőséget, hogy a másikban megláthassuk önmagunkat, hasonlóságunkat, azt, hogy sokkal több dolog van, ami összeköt, mint ami elválaszt bennünket. És persze nem hallgatunk arra a belső hangra, ami a felelősséget – jogosan – csak saját magunkra hárítja. Rég elfelejtettük Gandhi szavait: „Magad légy a változás, amit látni szeretnél”. Nekünk, fiatal roma és nem-roma nőknek óriási a felelősségünk abban, hogy a következő generáció már lelkileg sokkal letisztultabb, egymást tisztelő, egymásra őszintén számító közösségben és valódi méltóságban nevelhesse gyerekeit.
„Hol vannak itt az igazi cigányok?”– kérdezte többször is a 17 éves, James Deanre megszólalásig hasonlító szőke fiú, akit az Orczy-kerti roma majálison ismertem meg. Gondoltam, „igazi cigányok” alatt a viseletbe és aranyba öltözött, kendős, fonott hosszú hajú, rejtőzködő, varázslatos kelderás asszonyaikat, és a fiúhoz hasonlatos, szövetnadrágos, feltűrt ujjú fehéringes, csupasz arcú, rövid hajú, méltóságteljes férfiakat, a gáborcigányokat érti, de legalább is a cigányul beszélő oláhcigányokat, még ha azok „csak” pesti lovárok, colárok vagy másárok is.
A fiú román kelderás, tizenkét fős családját házalásból egymaga tartja el, kétgyermekes apa. A többiekkel sörözött, kártyázott, csak néha pillantott fel az eladásra kiterített késkészleteit és családját bámulókra, meg a színpadra, de időről időre ment egy kört, mustrálva a cigányokat. A családban csak ő tud magyarul, maguk közt cigányul beszélnek, de most nem állt le sehol, ahol cigány szót hallott ismerkedni, komor arccal járkált körbe a többi férfival. De amikor megjelentek a színpadon a Bangó Margitot kísérő zenekar zenészcigány tagjai, modern öltönyben, széles selyemnyakkendőben és az utolsó olasz divat diktálta hegyesorrú cipőben, a férfiak odasietettek a színpadhoz és ünnepelték a számukra „igazi cigányokat”.
Aznap egy híres józsefvárosi muzsikus családdal mentem ki a majálisra. Amikor elhaladtunk az előbbi kelderás család pokrócai előtt, ahol az asszonyok nagy szoknyáikban és gyönyörű kendőikben ültek, csodálattal teli hangon súgta oda unokájának a klarinétos: „Na látod, ezek az igazi cigányok!”
Csak az őszinte egymásra csodálkozás képes lebonani az előítélet emelte, mára égig érő falat. A most kisgyermekes fiatalok felelőssége, feladata legalább megrepeszteni azt. És hogy kik is akkor az igazi cigányok, és kik a cigányok egyáltalán, meg a kelderások, beások, gáborok, muzsikusok, romungrók, oláh cigányok és hogy mennyire hasonlatosak is egymáshoz romák és nem romák? Kivel tudnánk erről jobbat beszélgetni, mint egy cigányemberrel? Akár a villamoson.
Járóka Lívia